Lőrincz Gyöngyi – „A világnak adok egy-egy családot”

Az Opera téren, a halaknál találkoztunk. Noha fáradtnak tűnt, rögtön felcsillant a szeme, amikor szóba kerültek a gyerekek, látszott, hogy nagyon szereti a munkáját. Lőrincz Gyöngyi jelenleg negyedikeseket tanít a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban, ősztől pedig előkészítő osztályosokkal indul el egy újabb útra. Újra. Ugyanúgy, mint 2015-ben. Az újvári születésű tanítónő Óteleken végezte az alapfokú tanulmányait, majd Temesváron járt középiskolába. Tanítói oklevelét Aradon, a Vasile Goldiş Tanítóképző Főiskolán szerezte.

– Gyerekkori álom volt, hogy tanítónő legyél?

– Igen. Gyakran játszottam tanító nénist, de nem tudom, miért. Ösztönösen jött. Elárusítónő is szerettem lenni. Felsorakoztattam a babákat és a macikat, és egyszer tanító néni voltam, máskor pedig eladónő.

– Mikor kezdett komolyabban foglalkoztatni a tanítói pálya?

– 2003-ban kezdtem el a tanítóképzőt az aradi Vasile Goldiş Tanítóképző Főiskolán. Három év múlva végeztem, és az óteleki óvodában kezdtem dolgozni. Aztán máshová vezetett az utam, a családommal Temesvárra költöztem, és egy darabig elárusítónőként dolgoztam, de nem találtam a helyem. A férjem arra buzdított, hogy térjek vissza a tanítói pályához, mert szerinte ez a hivatásom.

– Ugorjunk néhány évet előre az időben! 2015 óta tanítasz a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban… Hogyan emlékszel vissza az elmúlt néhány évre?

– Akkor indult az előkészítő osztály, én voltam a legelső tanítónő; mindig szerettem volna alsó tagozaton oktatni. Azóta nap mint nap izgatottan és nagy szeretettel vártam a tanítványaimat, akiket a mese, a vers és a mondókák játékos világából bevezethettem a betűk, a zene és a számok, majd onnan a határtalan tudományok világába. Amióta elkezdtem, újabbnál újabb feladatok vártak rám, de kíváncsian és bátran vágtam bele az elmúlt néhány tanévbe, hogy gazdagabbá és bölcsebbé tehessem a tanítványaimat.

– Valamiért úgy érzem, hogy nem vagy az a régi típusú tanítónő, aki a katedra mögül figyeli az osztályt, és olyan jelszavakat használ, mint a „Meg ne moccanj!”, illetve a „Hallgass!”.

– Nincsen katedrám… Vagyis van a teremben, de inkább iratokat tárolok rajta. Ha olyan óránk van, amikor írni kell, odaülök a gyerekek közé. Vagy ha valaki aznap nem jön iskolába, elfoglalom a hiányzó helyét, hogy az ne maradjon üresen. Nem szeretem azt a régimódi, „beállok, nézzetek, mint a televíziót, hallgassatok”-stílust. Mégis csend van az osztályban, mivel a gyerekek már tudják, hogy amikor tanulunk, akkor tanulunk, máskor pedig szabadon beszélhetünk bármiről, sőt még zajonghatunk is. Kézimunkaórán csoportokba ültetem őket, és mindig megy a háttérzene. Ha véletlenül nem kapcsolom be a zenét, akkor megkérdezik: „Tanító néni, mi van veled, miért nincs zene?” Imádok közöttük lenni, úgy érzem, hogy így közelebb vagyunk egymáshoz.

– Csapatmunkára is buzdítod a gyerekeket…

– Nagyon fontos, hogy együtt tudjanak dolgozni, mert a későbbiekben is szükségük lesz a csapatmunkára; közben rájönnek arra, hogy azzal semmit sem oldanak meg, ha az első nehézségnél összecsapnak a másikkal. Általában azokat szoktam „kinevezni” főnöknek – mindig van egy kis főnök –, akik egy kicsit gyengébbek az éppen aktuális tantárgyból, így buzgóbban dolgoznak, jobban odafigyelnek, és erőt kapnak ahhoz, hogy ők is elvégezzék a feladatot. Törekszem arra, hogy a munkám során a gyermekek személyiségét, egyéniségét megtartva formáljam a közösséget, valamint széleskörűen fejlesszem a tanulás iránti igényüket és a kreativitásukat. Ugyanakkor igyekszem az erkölcsi nevelést is bevinni a mindennapokba.

– Hogyan kezelitek a konfliktusokat?

– Az előkészítő osztályban néha vita volt amiatt, hogy egy-két gyerek nem akart játszani egymással, és olyankor mindig bevetettem valamilyen békéltető módszert, például együtt kellett dolgozniuk. Játékosan próbáltam megoldani ezeket a helyzeteket, és úgy érzem, hogy nagyon-nagyon összeszoktak a gyerekek. Ha mostanában véletlenül összecsapnak – mert néha történik olyan –, már nem hívnak, hogy én békítsem ki őket, hanem megoldják ők, és rögtön bocsánatot kérnek egymástól. Mivel kevesebben vannak, már a legelejétől oda tudtam figyelni ezekre a dolgokra.

– Közben eszembe jutott a Mackó tanoda, ahol én is jártam néhányszor újságíróként. Kérlek, mesélj róla!

– Mielőtt elkezdtem a tanítást 2015-ben, Jakab Ilona igazgatónő azt javasolta, hogy legyen valamilyen szabadidős tevékenység is a kötelező tanórák mellett; így indítottuk el a Mackó tanodát, amelyet havonta egyszer szervezünk meg. Az első tanévben csak kézimunkával foglalkoztunk, a második évben – amikor már jött a segítség – kitaláltam, hogy legyen valamilyen mese is. Mivel kevesen voltunk, inkább bábozással foglalkoztunk: a kolléganőm olvasta a mesét, én pedig bábokkal kísértem őt. Egy évvel később, amikor már hárman lettünk, elindítottuk az élő mesét, mert kicsit unalmasnak találtam a bábozást. Úgy érzem, hogy az élő mese sokkal jobb, és nagyobb élményt ad a gyerekeknek.

Szerinted mire jó a mese?

– Erre egy Nódrády Lászlótól származó idézettel válaszolnék: „A mesében megmaradt mindaz, ami egyébként örökre elveszett volna számunkra.” Amikor belépek a terembe, szívet gyönyörködtető, lenyűgöző látványban van részem. Mesepárnákon ülő gyermekek közé megyek, az ablakon beszűrődik a fény, amely bearanyozza, átmelegíti a szobát, ezer színben ragyog minden. Kíváncsi szempárok szegeződnek rám, hogy vajon ki lesz ma a tanító néni a mesében. És akkor a terem inkább a képzelet birodalmához tartozik.

– Hogyan lehet ezt igazán jól csinálni?

– Hát, nem tudom… De az biztos, hogy a gyermek szeme azt is észreveszi, amit mi nem látunk. Emlékszem az első meseelőadásunkra, amelyben Rosszcsont Petit alakítottam; fogalmam sincs, hogyan tudtam belebújni Peti szerepébe, de nagy sikerem volt. Azóta „csodálatos”, „menő” és „szuper” tanító néni jelzőkkel illettek a gyerekek. Általában a meseelőadások után, hétfőnként sok pozitív visszajelzést kapok tőlük, egyikük például megkérdezte, hogy másnap úgy megyek-e iskolába, mint Róka Zsóka, vagyis két cofival. Ennél erősebb kávé nem is kell. Minden alkalommal visszaigazolást kapok arról, hogy megéri folytatni!

– Kik mehetnek a Mackó tanodába?

– Bárki, kortól függetlenül, sőt kívülről is csatlakozhatnak hozzánk. A román iskolából is járnak gyerekek, olyanok, akiknek magyar az anyanyelvük, de otthon nem nagyon használják. Úgy érzem, hogy ők kizárólag a meséért jönnek, mert mindig megkérdezik, hogy lesz-e meglepetés.

– Az egésznek mintha közösségformáló szerepe is volna… Nemegyszer láttam, hogy a szülők is érdeklődve figyelik a meséket, sőt néha bekapcsolódnak a különféle tevékenységekbe.

– Szerintem az iskola, a család és az osztály csak együttműködve lehet hatékony, épp ezért rendkívül fontosnak tartom a folyamatos kapcsolattartást a szülőkkel. Szeretném elérni, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a közösségben, tanuljanak meg másokhoz alkalmazkodni és tiszteljék az embertársaikat.

Úgy érzem, hogy nem maradhatnak ki azok a tanítónők és óvónők, akik rendszeresen ott vannak a Mackó tanodában. Sőt, ha jól tudom, egy tanárnő és egy pszichológus is bekapcsolódott…

– A szervezőcsapatban van Jánosi Tímea tanárnő, Gergely Krisztina, Gál Anna-Mária, Köntös Kinga és Farkas Júlia tanítónők, Török Andrea, Filipás Gabriella, Ognean Imola és László Karola óvónők, valamint Makkai Tünde pszichológus. Közülük néhányan szerepelnek is az élő mesében.

Szerinted mi a pedagógusi munka sikerének titka?

– Sok egyéb mellett úgy érzem, hogy érdemes szeretettel, odaadással fordulni a gyerekek felé, a céljainkat pedig határozottan kell vállalni.

– Mennyire vagy híve a versenyeztetésnek?

Nem nagyon szeretem a versenyeket, ami nem jelenti azt, hogy távol maradunk tőlük. Már előkészítő osztályban is nagyon jó eredményeink voltak megyei szinten, utána országos megmérettetésekre is eljutottunk.

– Ha valakinek mégsem sikerül jó eredményt elérni, hogyan próbálod őt meggyőzni arról, hogy nem dől össze a világ?

– A versenyeken szeretnénk megmutatni magunkat, de a gyerekek nem érzik azt, hogy én rosszul fogok bánni velük, ha esetleg nem nyernek. Általában vígan megyünk a versenyekre, és miután lejár az egész, igyekszem megjutalmazni őket. A versenyzőnek pedig ezt mondom egy-egy megmérettetés előtt: „Nem az oklevél számít, hanem az, hogy ki mersz lépni, bátor és ügyes vagy, te is képes vagy rá!”

Noha még néhány hónap hátravan a 2019–2020-as tanévből, te már készülsz a következőre. Nemrég óvodalátogatásokon is részt vettél.

Be kell mutatkoznunk az óvónőknek, szülőknek, gyerekeknek… Mivel mi csak néhány éve kezdtük, hiába próbálkozunk bármilyen hirdetéssel, nem mindig jut el az információ. Miután az egyik óvodában bemutatkoztam és felvázoltam a tudnivalókat az iskoláról, illetve a tanítási módszerekről, azt mondta az egyik anyuka, hogy sokat hallott rólam, ami nagyon jólesett és kellemesen meglepett. Ez azt bizonyítja, hogy tudnak rólunk az emberek, érdeklődnek, csak egy kicsit még nálunk is kell őröljön a malom ahhoz, hogy rendesen beinduljon, de úgy érzem, van remény.

– És hogyan engeded el a jelenlegi tanítványaidat?

– Nehezen… Nagyon összeszoktunk, jó csapat, a szülői közösség is nagyon jó, tényleg olyanok vagyunk, mint egy család. Ahogy telik az idő, és közeledünk az év vége felé, úgy érzem, mintha a családtagjaimat veszíteném el. Adtam és kaptam öt boldog évet, a gyermekeknek, a gyermekektől, a szüleiknek és a szülőktől. A világnak adok egy-egy családot…

– Milyen útravalót kapnak tőled?

– Mindenféle jót – tisztességet, hűséget, barátságot, egy alapot a tudás várához – rakok a ballagó kisdiákjaim tarisznyájába. Ráadásul kapnak útravalóul pogácsát a mindennapi betevőért, földet, hogy bárhol gyökeret tudjanak ereszteni, pénzérmét, hogy soha ne kelljen szűkölködniük, és sót, hogy az életük soha ne legyen ízetlen és szürke. Úgy érzem, jó emberekké fognak válni.

Farkas-Ráduly Melánia

6_Gyerek_szulo_oktato_egyutt5_Farsangi_tanc4_Lorincz_Gyongyi_mint_Katica

 

vissza

Eseménynaptár

« ápr 2020 »
KeSzeCsüSzoVa
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3